A megtorlás fogaskerekei – konferenciabeszámoló
Az 1956-os forradalom és szabadságharc a magyar történelem egyik legismertebb, és talán legjobban kutatott fejezete. Az események rekonstrukciója és a résztvevők felkutatása már közvetlenül a forradalom után megkezdődött, igaz ekkor a hatóságok gyűjtötték az adatokat, többnyire célzatosan úgy, hogy azzal előzetesen kidolgozott koncepciójukat igazolják. A nyomozók rengeteg fényképet, újságcikket gyűjtöttek össze a megtorláshoz, amelyek – hasonlóan a (tanú)vallomásokhoz és az egyéb tárgyi bizonyítékokhoz – ma nagy segítségére vannak a kutatóknak. A vizsgálatok és perek természetesen nem tekinthetőek igazi tényfeltáró eljárásoknak, hiszen azok döntő többsége politikai szándékkal, közvetlen politikai irányítás mellett zajlott, ami külön megnehezíti a témát feltárni igyekvő kutatók dolgát. Noha 1990 óta a forradalom története és iratai szabadon kutatható, és számos alapmű – például a háromkötetes 1956 Kézikönyve – készült el, a kilencvenes évek közepe óta a lendület alábbhagyott. Pedig a látszat ellenére rengeteg fehér folt van még, legyen szó egyes kisebb perekről, vagy épp a megtorlásban részt vett nyomozók, ügyészek és bírók és ülnökök pályaképéről.
Ezen hiányosságok jelentős részét pótolta ki a Legfőbb Ügyészség, a Kúria és a Nemzeti Emlékezet Bizottsága együttműködésével létrejött online adatbázis, amelyben megtalálhatóak az 1956-os forradalmat követő megtorlás során kivégzettek, valamint kihallgatóik és az őket elítélő bírák és népi ülnökök adatai is. Az adatbázisban szerepelnek e perek vádlottjai, a kivégzettek életrajzai és a per rövid leírása, továbbá megismerhetjük a politikai nyomozók, ügyészek, bírók életútját is. Az adatbázis és a megtorló gépezet bemutatására 2018. június 15-én a Nemzeti Emlékezet Bizottsága a Kúrián szervezett konferenciát, amelynek első részében magával az adatbázissal ismerkedhetett meg a hallgatóság, ezt követően pedig ízelítőt is kapott a megtorlás módszereiből és a kutatás menetéből.
Polt Péter legfőbb ügyész köszöntőjében hangsúlyozta, hogy a megtorlások során született perek Kúria általi semmisségi igazolása párhuzamosan zajlik a történetek feldolgozásával. A bírósági határozat formájában kiadott igazolásoknak köszönhetően a forradalom és szabadságharcot követő megtorlás elszenvedőinek utókor általi rehabilitációjára hívta fel a figyelmet. A semmisségi igazolások és az ennek alapját jelentő korábbi törvénymódosítások mellett a most kiadásra került adatbázis ennek a folyamatnak kulcsfontosságú lépése. „Még él, de harminc éve nincs, aki felpofozza.” – Faludy György 1991-ben Péter Gáborról írt versével vezette fel előadását Gulyás Gergely Miniszterelnökséget vezető miniszter, utalva arra, hogy az egykori béketáborban szinte mindenhol elmaradt a diktatúra működtetőinek felelősségre vonása, nem csak pofonok szintjén, de törvényes keretek között is. Szerinte ennek oka részben a megegyezéses rendszerváltásban, illetve abban a jogrendben keresendő, amely szerint a tettesek személyiségi jogai fontosabbak az áldozatokénál. Kiemelte, hogy az adatbázis ezt az elmaradást sok szempontból pótolja, összegezve és egyben folytatva az 1990-ben megkezdett feltáró munkát, hogy legalább részben valóra váljanak Faludy idézett versének záró sorai: „Mondd, nem félsz, hogy megírlak?”
Földváryné Kiss Réka, a Nemzeti Emlékezet Bizottságának elnöke kiemelte, hogy 1989. június 16-án, Nagy Imréék újratemetésekor a hatodik koporsó a forradalom és megtorlás minden áldozatát jelképezte – ennek fényében különösen érthető, hogy az adatbázis elkészítését a 60. évfordulóra időzítették. Külön hangsúlyozta, hogy az utókornak kötelessége az információs kárpótlás: ki kell deríteni és be kell mutatni, hogy kik (nyomozók, ügyészek, bírók) működtették a megtorlás gépezetét, ugyanakkor azokról is kell szólni, akik megtagadták a részvételt, és emiatt – Kéri József Győr–Moson–Sopron megyei ügyészhez hasonlóan – akár a vádlottak padjára is kerülhettek. Kiemelte, hogy bár a nagy pereket évtizedek óta kutatta-kutatja a történet- és jogtudomány, a „hétköznapi” áldozatok nagy része azonban még ma is jóformán ismeretlen. Ezt követően bemutatta az adatbázist, amely nem „telefonkönyv-szerűen”, hanem hálózatként mutatja be a megtorlás szereplőit, legyen szó áldozatokról vagy végrehajtókról. Például egy adott vizsgálótiszt nevére kattintva olvashatunk pályafutásáról, illetve látható, hogy milyen ügyekben milyen szerepet játszott. Ez utóbbi segítségével az is feltárható, hogy miként épültek egymásra egyes perek, percsoportok. A 231 kivégzett és közel 600 rendőrtiszt mellett megismerhetjük a bírók életútját, például a 66 halálos ítéletet kiszabó, „mosolygó halálként” emlegetett Borbély Jánosét, a 32 embert halálra ítélő Ledényi Ferenc ezredesét, vagy a Nagy Imre perben is ítélkező Vida Ferencét.
A konferencia második részében a forradalom és megtorlás működésének részleteibe nyerhettünk betekintést, például a vizsgálati osztály, az ügyészi szervezet, vagy éppen a statáriális eljárások tekintetében.
Krahulcsán Zsolt előadásában a budapesti Vizsgálati Osztály történetét, személyi állományát és vizsgálati módszereit mutatta be. Kitért arra, hogy milyen fontos volt a gyanúsítottak származása, a nyomozók ugyanis – hasonlóan a bíróságokhoz – osztályalapon (is) megkülönböztették az eléjük kerülteket. Rengeteget számított, ha valakit nem „tudatos ellenforradalmárnak”, hanem csak „megtévedt munkásnak” minősítettek, mely különbséget akár években lehetett mérni. Egy évnél kisebb büntetés esetében a helyi pártszerv is mérlegelhetett, hogy felfüggesztik-e a büntetést vagy csak figyelmeztetésben részesítik az illetőt. Szólt a politikai ráhatásról is, amit egy idézettel világított meg:
„Azt mondta miniszter elvtárs, hogy politikai okokból be kell fejezni ezt és ezt az ügyet […] három és fél nap múlva már lógott is a pali.”
– mondta Szalma József, az osztály vezetője, aki 1958-ig kulcsszerepet játszott a megtorlás rendőrségi részében. A vizsgálat papíron a tények megállapítására irányult és hivatalosan fizikai kényszert sem alkalmazhattak, de a legfontosabb az volt, hogy „minden részében klappoljon az ügy”. Érdekességként azt is megemlítette, hogy mi volt az oka, hogy nem egyszerre hozták meg a letartóztatási és a terheltté nyilvánítási határozatot: utóbbiban nevesíteni kell ugyanis, hogy mivel vádolják az illetőt, így ha „túl hamar” közlik vele, akkor esetleg fel tudna készülni a vallomástételre.
Nagy szerepet kaptak a hálózati személyek és zárkaügynökök is, főleg a későbbi ügyekben, ahol más módszerrel már nehezebb volt bizonyítékokat szerezni. A nyomozók többsége a Rákosi-korszakban kezdte pályafutását (közel 70%), többnyire pártkáderként. A legidősebb 54, a legfiatalabb 21 éves volt; összesen körülbelül 600 fő szolgált a vizsgálati osztályon annak működése során, közülük 331 főről rendelkezünk részletes adatokkal. Többségük munkás-paraszt származású (ide sorolva a bányászokat, vasutasokat) volt és vidékről jöttek, többnyire alap-, legfeljebb középfokú végzettséggel rendelkeztek. E személyek egy része 10-20 év után nyugállományba vonult, többeket fegyelmi okokból szereltek le, de voltak, akik nem tudtak alkalmazkodni az „új szellemiséghez” és megmaradtak a korábbi túl kemény módszereknél, ami miatt végül őket is menesztették.
Földváryné Kiss Réka Ügyészek a megtorlás szolgálatában című előadásában kiemelte, hogy az ügyészek szerepének kutatása – a halálos ítéletek tekintetében – sokkal nehezebb, mint a bíróké, hiszen ahhoz a teljes eljárás iratanyagát át kell tanulmányozni. Néhány esettanulmányon keresztül mutatta be az ügyészek működését. Almásiné dr. Törőcsik Anna a Budakeszi-ügy (Fehér István és társai) ügyészeként első fokon nem kért halálos ítéletet, és a vádakat is úgy állította össze, hogy azokért nem járt halálbüntetés, ugyanakkor másodfokon mégis kiszabtak két halálos ítéletet (a négy távollétében halálra ítélt mellett). Több ügyész nevéhez nem fűződik így halálos ítélet, bár részesei a megtorlásnak, szerepük azonban más megítélés alá kell, hogy essen. A téma bonyolultságát mutatja a Győr megyei ügyészhelyettes, Himódi Ferenc, akihez ugyancsak nem köthető halálos ítélet, de a megyei munkástanács perében az elsőfokú ítélet után súlyosításért, halálos ítéletért fellebbezett. Ő is hangsúlyozta a pártállami ráhatást, a „kézi vezérlést”, amely révén az ügyészség sem működött önálló szervként, hiszen készen kapta az anyagot a politikai rendőrségtől.
Ugyanakkor voltak „öntevékeny” ügyészek, például Baranyában Haszon János, aki korábban is politikai ügyekkel dolgozott és a forradalom után is lelkesen segítette a belügyminisztériumi szervek munkáját. Természetesen 1957 elején az ügyészi állományt is meg kellett rostálni, többeket eltávolítottak; ezt jól mutatja Szénási Géza legfőbb ügyész kijelentése, akik szerint az ügyészek közül sokan alig voltak tisztánlátóbbak, mint egy szatócsüzlet alkalmazottai. Budapest főügyésze, Götz János is többek eltávolítását javasolta, részben politikai okok miatt, részben „gyenge képességű” ügyészeket, elsősorban a csak az egyéves Bírói és Államügyészi Akadémiát végzetteket. Erre jó példa Keleti Kornél, aki az egyetemet nem tudta befejezni, de harcos hozzáállása és munkás származása miatt így is sokáig beosztásában maradhatott. Akadt olyan is, aki nem volt hajlandó bekapcsolódni a megtorlásba. A már említett Kéri József többször járt el elfogott győri forradalmi vezetők érdekében, és Marosán Györggyel is összekülönbözött.
1957 elején külön csoportba szervezték a politikai ügyészeket – névsoruk nem maradt fent – akikre sokszor csak következtethetünk. Ebben kulcsszerepe volt a karrierjét az ÁVH-n kezdő Béres Miklósnak is. Külön kiemelte a másodfokon eljáró ügyészeket is, például Borsi Zoltánt, aki 1990-ig dolgozott és legalább 28 forradalmi ügyben képviselte a vádat. Radó Ilonáról külön kiemelték szilárd politikai értékelését, amit legfontosabb tulajdonságaként említettek. Ő 34 halálos ítélettel végződő ügyben képviselte a vádat másodfokon. Külön érdekes Csík Péter esete, aki saját kérésére került politikai ügyekhez, vagy Kádár Ignác, aki a hét kivégzéssel járó Kósa Pál és társai perben képviselte a vádat.
Zinner Tibor Nem kívánt örökség – amit a népbírákról és a népi ülnökökről tudni illik címmel tartotta meg előadását. Bevezetőjében megemlítette Vágó Tibort, akit 1989-ben ismert meg, és akiről egy anekdota szerint Budapesten hidat – Vágóhíd – neveztek el. Kiemelte a Mansfeld-ügyhöz kapcsolódó legendákat, hogy meg kellett várni, hogy 18. évét betöltse, pedig ez nem számított akadálynak. Külön hangsúlyozta az ülnök-rendszer 1945 utáni alakítását, amely révén a tanácsvezetőnek nem lehetett különösebb beleszólása az ítélethozatalba, az ülnököket pedig ekkor a párt delegálta. Az ülnökbíráskodás amúgy 1912-ben jelent meg a monarchiában, elsősorban katonai vonalon, mondván a bajtársak jobban ismerik a helyzetet, mint egy kívülről delegált tanács. 1944 decemberétől hasonló elven szervezték a népbíróságokat, amelyekbe az 5 koalíciós párt és a SZOT delegált ülnököket, a tanácsvezető pedig akkor dönthetett, ha szavazategyenlőség alakult ki. A laikus bírák ekkortól léptek be a büntetőbíróság mezejére. 1949-től már a járásbíróságokon is megjelent a rendszer, amelyet csak 1974-ben számoltak fel. Az első időszak után megerősödött a kommunisták szerepe, lévén a többi delegált nem egy esetben vétózta meg a sajtóban már beharangozott ítéleteket. A kisgazdák például többnyire jogászokat, ügyvédeket küldtek, a kommunisták pedig munkásokat, kereskedelmi dolgozókat, akik legtöbbször 4 polgárinál magasabb végzettséggel sem rendelkeztek. 1956 után profi jogászok vették át a népbíróságokat, így minden esetben garantálva volt a hatékonyság, sokakat pedig büntetésből vezényeltek oda. A bírák és a közel 20 000 ülnök kutatása is komoly nehézségekbe ütközött, hiszen utóbbiak neveit csak részben ismerjük, életrajzi adatokkal pedig sok esetben nem rendelkezünk. Ráadásul több, még nem kutatott levéltári anyagrészben is szerepelhetnek, amelyek feldolgozása ismét csak idő kérdése. Nehézséget okoznak továbbá az elterjedt vezetéknevek, és az is, hogy 1989-ben mindenkiről új törzslapot vettek fel, korábbi anyagait pedig kiemelhette. Forrásbázist jelentettek a korábbi párttörténeti szakmunkák, amelyek számos életutat feldolgoztak, igaz többnyire a szocdemekhez köthető személyekét, lévén ők adták a két háború közötti munkásmozgalom többségét. Hangsúlyozta, hogy voltak olyanok – például Ledényi Ferenc – akik tanácsvezetőként és ülnökként is tevékenykedtek. Ledényi emellett az állambiztonság ügynökeként is dolgozott. Arra is kitért, hogy a tanácsvezetők ekkor már többnyire jogvégzettek voltak, az ülnökök viszont általában néhány elemi iskolát végeztek csak, így őket könnyebben befolyásolhatta a propaganda is. Kiemelte Györe József életpályáját is, aki 1952-ben belügyminiszter volt, a forradalom után pedig a Legfelsőbb Bíróságon lett ülnök.
Külön hangsúlyozta, hogy a kutatás még messze nem ért véget, a mostani állapot csak egy adott pillanatot jelez, folyamatosan bővülnek ismereteink, de hozzátette, nem bűnbakokat akarnak keresni, hanem tényeket közölni és információs kárpótlást nyújtani a meghurcoltaknak és családjaiknak.
Szakolczai Attila Perek próbája. Az ’56-os megtorlás eljárásainak vizsgálata című előadásában kitért az adatbázis elkészítése során végzett hatalmas munkára, illetve arra, hogy mostantól egységes rendszerben követhetjük végig az egyes pereket és azok résztvevőit is. Kitért a közel 30 éve megkezdett feltáró munkára, az első kutatásokra is, amelynek fontos állomása volt a már említett Kézikönyv, amelynek sajnos nem született folytatása. Sokan úgy vélték, hogy ezzel befejeződhet ’56 kutatása, ami viszont még közel sincs lezárva, új eredmények pedig a számos szakmunka ellenére is várhatóak még. Kiemelte, hogy a rendszerváltás feladat volt a korábbi üldözöttek jogi, anyagi és erkölcsi kárpótlása is, ami egybeesett a szakma érdeklődésével és a levél- és irattárak megnyitásával is. Utalt arra is, hogy sokan tényként kezelték a peres irataikat, pedig a vallomások sok esetben kényszer hatása alatt, az ügy viteléhez szükséges módon, ferdítve készültek, amely egyúttal megnehezíti a kutatást és számos buktatót rejt magában. Leszögezte, hogy koncepciós pereknek általában az ’56 előtti eljárásokat tartjuk, a forradalom után hasonló elven felépített perek zajlottak, viszont ezek felismerése sokkal nehezebb, és alaposabb vizsgálatot, interdiszciplináris együttműködést igényel. A történészek egy ideig úgy vélték, hogy a periratok ennek ellenére, forráskritika alkalmazásával alkalmasak arra, hogy bemutassák a forradalom hiteles történetét, ennek buktatói csak a későbbiekben váltak világossá. A rendőrségi és bírósági vallomások közötti eltérések, vagy az, hogy ugyanazon tényt más perben máshogy mutatják be/írják le, mind ilyen nehézség, ahogy az is, hogy hamis vallomásokkal sokszor egymást, illetve szabadlábon lévő társaikat akarták menteni a vádlottak. Hasonló a helyzet a tanúvallomásokkal, amelyek az emberi természetből fakadóan is eltérőek, főleg ha több évvel az esemény után vették fel azokat. Kiemelte a jogszerűen alkalmazott kényszerítő eszközökre – szembesítések, tanúvallomások bemutatása – is, valamint arra, hogy a nyomozók sokszor előregyártott koncepciók mentén dolgoztak. Olyan forrás nem merült fel, amely szerint egyértelmű utasítás született volna perek „koholására”, a résztvevők visszaemlékezéséből sem következtethetünk erre. Hangsúlyozta, hogy a perek alapján nem lehet megírni ’56 történetét, annyira szemben állnak a tárgyi valósággal. Példának hozta, hogy a periratok szerint október 29-én a Corvin köziek és a Baross tériek közösen határozták el a pártház megtámadását, noha előbbi csoport ekkor már két napja folyamatosan fegyverszüneti tárgyalásokat folytatott, ráadásul támadó akcióban addig (és később sem) nem vettek részt. Másik példa a Baross tériek részvétele volt az ostromban; a hivatalos változat szerint a néhány száz méteres utat is teherautókkal, rendezetten tették meg, ami azért nem túl valószínű. Kiemelte, hogy a legtöbb 56-os nem volt felkészülve arra, hogy börtönbe kerül, a börtönpszichózis és a körülmények (egyedüllét, álmatlanság, jogi védelem hiánya, éheztetés) is hozzájárultak ahhoz, hogy végül is szerepet játszottak saját elítélésükben. A perek ugyanakkor típusokba sorolhatók: 1.) légből kapott 2.) felnagyított események 3.) metonimikus perek (a vádlott helyszínen volt, de semmit sem csinált, mégis elítélték) 4.) metamorf (cselekmény ellenkezőjét hozták ki vádnak, pl. az államvédelmis védelmét gyilkossági kísérletnek „fordították”) 5.) provokált perek, ezek általában kémkedési ügyek. A legtöbb eljárásnak volt ugyan valóságalapja, de a tényeket rendre elferdítették az eljárások során.
György Sándor, a NEB történésze a statáriális bíráskodás működését mutatta be néhány esettanulmány segítségével. Kiemelte, hogy a látszólag köztörvényes cselekmények ellen irányuló rögtönítélő bíráskodást sokszor használták politikai ügyekben, a statáriumot szabályozó rendeletek pedig számos ellentmondást hordtak magukban. Mány Erzsébet, Farkas Mihály és társaik esetében egyértelmű volt, hogy velük akartak példát statuálni a forrongó Viharsarokban. Őket úgy ítélték el fegyverrejtegetésért, hogy őrizetbe vételükkor nem is volt náluk semmilyen fegyver. Józsa Györgyöt is hasonló váddal végezték ki, noha az eljárás tárgyát képező géppisztolyt ismerősénél találták meg. Pólya Ferenc Sándort élettársa jelentette fel, mert magához vett egy géppisztolyt, ügyéhez viszont a „Márciusban Újra Kezdjük” mozgalom lázában égő nyomozók külön legendákat gyártottak. Kiemelte, hogy mind a statárium elé utalás, mind az ítélethozatal esetlegesen, sokszor pedig politikai megrendelésre történt.
Darák Péter, a Kúria elnöke zárszavában emlékeztetett arra, hogy az Alaptörvény közjogi felelősséget mond ki akkor, amikor arról szól, hogy bizonyos szervezetek és személyek felelősséggel tartoznak az 1956. október 23-án kirobbant forradalom és szabadságharc szovjet megszállókkal együttműködésben történt vérbe fojtásáért, az azt követő rémuralomért és megtorlásáért. A közjogi felelősség formáit kiemelve a legfőbb bírói fórum vezetője az Alaptörvényt idézve hozzátette:
„A Nemzeti Emlékezet Bizottsága feltárja a kommunista diktatúra hatalmi működését, a kommunista hatalmat birtokló személyek és szervezetek szerepét, és tevékenysége eredményeit átfogó jelentésben, valamint további dokumentumokban közzéteszi.”
Hangsúlyozta, hogy a konferencia, illetve az adatbázis jogászok, történészek, levéltárosok és társadalomtudósok eddig példa nélküli együttműködésének eredményeként jöhetett létre. Zárszava végén pedig külön kiemelte, hogy
„a magyar állam és a magyar igazságszolgáltatás 1956 oldalán áll.”
A nyitóképet és a külön nem jelölt képeket a NEB Sajtóosztálya bocsátotta rendelkezésünkre.
Az adatbázis a www.perek56.hu oldalon érhető el.
